Pöfögős kurzus

Bizonyára mindenkinek megvannak azok a jelenetek amerikai filmekből, amikor anyuka éppen őrült vajúdásban van a kórházi ágyon, apuka pedig – gondolván ezzel segít neki – a háttérben fújtat, diktálva a légzés tempóját, segítve anyukának visszatalálni a nyugalomra, miközben anyuka megpróbál maga is ráhangolódni az apuka által diktált légzésére. Vagy jól orrba rúgja apukát, mondván, ne folyjon bele az ő ügyébe.

Mindemellett megint csak számos filmjelenet van előttem a fentebb említett szuszogást tanító tanfolyamokról, ahol a legabszurdabb dolgok fordulhatnak elő, de minimum egy kellemetlen helyzetet bemutatnak, ami miatt a férfiak nem szívesen mennek el egy ilyenre. Meg ugye, a haverok előtt is ciki. A hollandok “pufcursus”-nek, vagyis pöfögős kurzusnak nevezik ezt. Nekem, fogalmam sem volt, mit kell várni a dologtól, de azt azért sejtettem, hogy a filmekben fel van nagyítva ez-az, ezen kívül viszont tényleg halovány gőzöm nem volt az egészről.

Sokáig így láttam magunkat én is, aztán rájöttem, hogy egy ilyen élmény nem kell nekem. Nem akarom, hogy az egész arról szóljon, hogy Pasi idegesít, hogy fogalma sincs, mi is lenne jó nekem, hogy úgy emlékezzünk vissza a fiunk születésésre, hogy “te atyaég, micsoda egy káosz és pánik volt!”.

Abban kezdtem hinni, hogy egy szülésnek meghittnek és nyugodtnak kell lennie, úgy, hogy Pasi, a férjem, gyermekünk apja is maximálisan kényelemben érezze magát, de semmiképp sem mellőzve és/ vagy kellemetlenül, hogy ezáltal ő sem maradjon ki semmiből. Erre viszont fel kell készülni, egy ilyen nem fog jönni csakúgy, magától, a “majd látjuk, mi lesz” hozzáállásból. Úgy is biztosan lehet, ez tény, de – tekintve, hogy szeretem magam kézben tartani a dolgaimat – én nem ilyen szülésre vágyok.

Így kezdtünk járni haptoterápiára például, ahol kettőnk egymáshoz és a külvilághoz való hozzáállása alapján vettük végig, mi is a legjobb nekünk a terhesség és a szülés alatt, majd az azt követő időszakban. Megéri, igazán! Mert általa a férfi is aktív részese a várandósságnak, de segít például a párnak abban is, hogy újra egymásra találjanak azokban az időkben is, amikor az intimitás nem mindkettőjüknél első (de még csak nem is másod) rangú prioritás. És bár ez egy remek alap, tudtuk, hogy a szülésnek, születésnek és az azt megelőző és követő időszakoknak gyakorlati oldalával csak igazán felületetsen foglalkozik. Tudtuk, hogy nekünk konkrétumok is kellenek.

Így vágtunk mi is bele egy ilyen pöfögős kurzusba Pasival. A jógasuliban, ahová kismamajógára járok, hetente egy szülésre felkészítő órát is tartanak, az anyukáknak, de néhány hetente van egy apukás óra is. Esetemben rögtön a második óra volt ez, ahol többek között a szuszogás csínját-bínját igyekeznek megtanítani a fiatal szülőpalántákkal (ez volt legalább is az én tippem). Azt is mondták, hogy ezen az órán készítik fel az apukákat arra, hogy nagyjából mire számíthatnak a szülés alatt (hogyan kezdődik, hogyan zajlik stb.), továbbá arra, hogy milyen fontos az ő szerepük szülés közben ami gyakorlatilag abban merül ki, hogy szó nélkül teszik azt, amit az éppen szülő párjuk parancsol, mert különben kapnak majd a fejükre, de minimum a szemük alá.

Mert nekik kell majd tárgyalni a nevünkben is, nekik kell bizonyos döntéseket meghozniuk, ők felelnek tulajdonképpen azért, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan azt előre eltervezte a pár. Ezért is fontos mindent előre átbeszélni: hogyan akarjuk a dolgot, meddig vagyunk hajlandóak elmenni pl. fájdalom terén, mit adhatnak be és mi az, amit abszolute nem akarunk. Ezzel persze csak még több felelősség zúdul szegény apukák, partnerek nyakába, mert anyukának ugye leginkább az a dolga, hogy zen legyen és ne kelljen mindenféle aprócseprő dologgal foglalkoznia. Én baromi hálás vagyok a sorsnak, hogy nem egyedül kell ezt végigcsinálnom és emellett valahol tökre sajnálom is Pasit, mert azért nem lesz neki sem könnyű: szegény egyrészt hót ideg (most éppen a tagadás fázisában, miszerint tuti nem jön még Ziggy, mert még korai – egy héttel a kiírt időpont előtt, úgy, hogy már 5 héttel ezelőtt akkorára becsülték a súlyát, hogy ha akkor születik sem számít már extrém picikének….), másrészt valószínűleg sajnálni fog (bár határozottan megkértem, hogy csak azt ne tegye), harmadrészt könnyen előfordulhat, hogy minden erőfeszítésem ellenére, nem a legfinomabb hangnemben fogom jelezni nemtetszésemet, ha ő a jobb lábáról a balra akar állni, mert én azt látnám szívesebben, hogy balról álljon a jobbra… De ezt majd akkor látjuk meg, amikor helyzet van.

A kurzusra visszatérve: mint mindig, most is központi kérdés volt Pasinál, hogy miben jelenjen meg, mert neki ugye mindig szexisen kell kinéznie. Mondtam, hogy szerintem most elsődleges szempont inkább a kényelem legyen, mert másfél órát a földön ülni egy jógaszőnyegen nem lehet szmokingban… Ekkor szembesültünk az első kihívással, mert akár hiszitek, akár nem, Pasinak egészen egyszerűen nincs kényelmes gatyája (értsd melegítő).

Fenti tényt persze azzal a kijelentéssel nyomatékosította, hogy különben sem lenne hajlandó nyilvánosan mutatkozni melegítőben. Mondtam, hogy azért macinaci és macinaci között is van különbség egyrészt, mert beszerezni egyet nem azzal lenne egyenlő, hogy attól fogva csak zsizsegős melegítőben meg papucsban és fehér zokniban járhatna, másrészt vannak azért szituációk, amikben egy melegítő nemcsak, hogy nem ciki, hanem kimondottan jobb választás, mitöbb olyanok is vannak, amelyekben a melegítő nemcsak, hogy jobb választás, de nem melegítőt húzni még ciki is (pl. sportolás, vagy jógás, apukás, pöfögős óra). Szerintem. No, de ki vagyok én?

Mindenesetre, mielőtt elindultam volna a saját jógaórámra, kikészítettem neki a gardróbom (ez olyan sikkesen hangzik! Szóval a szekrényrészem) legnagyobb macinaciját (szürke, nem rózsaszín!), amit tulajdonképpen tévedésből vettem meg magamnak és tényleg tök nagy. Ő akkor még nem volt otthon, így nem tudtuk letárgyalni, hogy akkor hajlandó-e felvenni, avagy sem, ami miatt persze egész órán görcsöltem.

Mert valahogy mindig van valami, ami beúszik az agyamba jóga közben, így sosem tudom magam teljesen elengedni. Ilyen rendszeres beúszó tényező pl. az egyik jógás csoporttársam, Karin, akinek a jelenléte konkrétan bántja az aurámat. Karin már az első órán a szívembe lopta magát, amikor is elmondta, hogy ugyan már 20 hetes terhes, addig még mindig body attackre járt, csak már nem tud ugrálni a hasától meg attól, hogy az előző körben ikreket hozott a világra, kicsit minden lazább az intimebb helyeken, mint amire feltétlenül szükség van body attacken. Arról viszont meg van győződve, hogy bár soha nem próbálta még, a kismamajóga neki meg sem kottyan majd (mondhatni, olyan lesz, mint a harmatos hajnali kutyasz*ar) és már különben is egyéb kihívásokon gondolkodik jóga fronton. Tiszta szívemből reméltem akkor (meg azután MINDEN EGYES órát követően), hogy a power jóga mellett dönt majd, de sajna maradt és minden héten feltétlenül mindenki orra alá kellett dörgölnie, hogy milyen unalmasan zajlik a terhessége és még mindig nem fáj sehol, nincs neki semmi panasza, se gyomorégése, de még egy kis aranyere se. Igen hosszú hónapokon keresztül, amikor is egyszer csak kifakadt, hogy a gyerek folyamatosan a bordájában fekszik és ő nem tud se állni, se ülni, se feküdni, ráadásul farfekvéses és tökre nem bánná, ha már jönne is (34 hetesen). Nem azt mondom, hogy örültem ennek, mert nem szeretek más kárán vigadni, de tény, hogy egészen meglepett a hirtelen jött őszintesége.

Szóval egész órán azon pörgettem magam, hogy miben fog jönni Pasi és hogy eszébe jut-e majd, hogy ne lyukas zoknit húzzon (valamiért ez őt cseppet sem izgatja, a hollandokat úgy általában nem izgatja ez egyébként, engem viszont felettébb tud zavarni, főleg a “hát nincs ennek a szegény embernek egy felesége, aki gondoskodna rendes zokniról??!” kontextusban), mert a terembe nem léphet be cipőben.

Hát, ilyen dolgokon morfondíroztam meditáció helyett közben. Amikor vége lett az óránknak és mindenki szaladt felfelé a recepcióhoz, hogy fogadja partnerét. Én is felmentem. Pasi éppen a recepciós pultnál állt, nagyon szexisen és tök komolyan (valahogy mindig mosolyra szalad a szám, amikor látom), hogy jelezze, megérkezett. MELEGĺTŐBEN, az én melegítőmben!! Nem hittem a szememnek! Hihetetlen, de életünkben először hallgatott rám! Repesett a büszke szívem körbe-körbe. Egészen addig, amíg meg nem láttam a többi apukát: Pasin kívül mindenki laza, munkából jövős farmer-póló/ -ing kombóban érkezett ugyanis… Gondoltam magamban, ez volt az utolsó alkalom, hogy Pasi hallgatott rám. Esdekelve kértem tőle bocsánatot, amire egészen légiesen csak annyit mondott, hogy nem is ő az egyetlen, van még egy darab apajelölt, aki melegítőben jött. Nem akartam felhívni a figyelmét arra az aprócska részletre, hogy az az apajelölt valószínűleg nem csak jógára jött melegítőben…

Mielőtt elindultunk volna lefelé, megkérdezte egy kedves hölgy a jógaiskolából, hogy kíván-e valami innivalót magához venni. (Minden alkalommal 4-5 féle isteni teából választhat a kedves közönség.) Erre Pasi gondolkodás nélkül rávágta a kérdésre, hogy egy jó erős presszókávét kérne tej nélkül, fél cukorral. Este, fél 9-kor. Jóga előtt. Mivel kávéjuk nem volt, a kevésbé férfias rózsaszirom tea mellett kellett döntenie.

Lementünk a termünkbe. A lányok már tök rutinosan ültek le egy-egy ilyen parafatéglára, a fiúk meg, nos, kinek hogy sikerült. Volt egy bemutatkozós kör, melyben minden pár elmondhatta a saját történetét, hogy a fiúk is tudjanak mindent a többiekről, mert mi lányok eléggé tisztában vagyunk egymás állapotával (ki hanyadik hétben, ki mitől fél aznap, kinek dagad a bokája, ki van felfázva stb…).

Annak nagyon örülök egyébként, hogy egy rettentő jófej jógaoktatóm van. Olyan mindennapi. Nem túl eltájolt valaki, aki mindenféle dolgokat aggat magára meg zsebben hordható mobilfüstölőt tart magánál. Nem az a Hippiné fajta. Nem azért, olyen jógaoktatók is kellenek, van, akihez ez passzol, de nekem nem ez a stílusom. Erre leginkább akkor jöttem rá, amikor Patricia, az én oktatóm egy hétig szabin volt és egy ilyen hölgy helyettesítette. Nincs pl. bajom a füstölővel sem, de kismamajógán nem tartom szerencsésnek (mert nem mindenki szeret mindenféle erős illatot akkoriban pl.).

Valahogy nem jött be az az óra, főleg, amikor azt találta mondani, hogy akkor a tevelépést fogjuk gyakorolni (ami igazából –mint megtudtam – egy hastáncos mozdulat és ha valami van ezen a világon, amitől komolyan elkezdek vakaródzni, az a hastánc). Ezt a tevelépést a jógaszőnyeg egyik végétől a másikig kellett volna abszolválni úgy, hogy közben borzasztó erotikusan kell ringatnia az embernek a csípőjét, ami – ha alaphelyzetben menne is – nehezen kivitelezhető már a harmadik trimeszter második felében, de leginkább akkor, ha minden porcikánk tiltakozik ellene. Én speciel úgy voltam vele, hogy essünk túl gyorsan az egészen, gyorsan áttrappolok a szőnyegen kétszer oda-vissza, aztán jöjjön az, amiért elmentem az órára (nevezetesen a mozgás, lazítás és nyújtás, mert különben berozsdásodnék). Ez mind szép is lett volna, ha nem csak ketten vagyunk aznap az órán. Sajnos a másik anyuka is fogékony volt az ilyen nem evilági dolgok iránt, úgyhogy totálisan átszellemülten nyomta a tevetáncot, amitől csak jobban feltűnt, hogy én el akartam sumákolni a dolgot. Nem is kellett rá sokáig várni, a tanárnő gyorsan odaszaladt hozzám, mögém állt, rátette a kezét a csípőmre, az enyémet az övére (amit nota bene még jól hozzá is nyomott a fenekemhez), hogy jobban érezzem a mozgást. Ekkor használta azt a hasonlatot, hogy próbáljam meg úgy ringatni a csípőmet, mitha fagyit próbálnék kikanalazni egy dobozból (MIVAN???). Azt hiszem, ezzel zavart össze végleg.

Egy szó, mint száz, a rendes jógaoktatóm egy igazán tüneményes teremtés, olyan (alig merem így leírni, de mégis meg fogom tenni) normális. Tudtam, ha egy ilyen Hippiné-féle tünemény jelenne meg az órán, Pasi azonnal bezárkózna az elefátcsont-tornyába és semmilyen eszközzel nem lehetne őt kibombázni onnan. Talán még provokatív megjegyzéseket is tenne (szigorúan az orra alatt mormolva, mert igazán megbántani ő sem szeret, tud és mer senkit). Tény, hogy én sem tudnék kitárulkozni ki egy ilyen tevetáncosnő előtt.

Szóval minden pár elmondta, amit el akart mondani, majd hamar beharangozták, hogy lassan elkezdjük az első közös légzésgyakorlatot. Ekkor már feltűnt, hogy Pasi nagyon feszeng, nem találja a helyét, helyezkedik bőszen, de valahogy nem sikerül kényelmes pózt felvennie. Ő nem nagyon szokott a földön ücsörögni ugyanis. Láttam rajta, hogy nagyon szenved, de őrülten tartotta magát, amitől nekem mosolyognom kellett. Szeretetből természetesen.

A teljes jógalégzés kulcsfontosságú tudnivalóit próbáltuk néhány pillanatban átplántálni a férfiak szürkeálományába. Ennek pedig a legjobb módja, ha ők szorosan mögénk ülnek, mintegy hátulról átölelve bennünket (klasszikus filmjelenet!), hogy érezzék, hogyan és hová lélegzünk. Pasi a teljes jógalégzésemből valószínűleg igen keveset érezhetett, mert a teljes légzés helyett a teljes testében fennálló görcs minden bizonnyal elvonta a teljes figyelmét róla. Ő ugyanis kb. pont annyira hajlékony, mint egy darab vasbeton. ĺgy a jógaszőnyegen való ücsürgés, melynek során ráadásul még a lábait is terpeszbe kellett helyeznie, hogy én oda tudjak ülni, igen hamar betett neki, amitől tehát leginkább egy parton vergődő aranyhaléra hasonlított a légzése, amellyel az enyémet kellett volna immitálnia. Itt őszintén meg kell jegyeznem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy én is támogathattam volna jobban, de egyszerűen annyira vicces volt érezni a számtalan próbálkozásom közben, ahogy remeg -mintha minimum egy kör Iron Mant nyomott volna előtte -, hogy azzal az én teljes jógalégzésemnek is fújtak. Mert elképzeltem magamban, hogy – AMENNYIBEN nem ájul el élesben rögtön az izgalomtól -, valószínűleg nekem kell majd sportmasszázst alkalmaznom nála két fájásom között. A végén persze már mindketten fuldokoltunk a röhögéstől, de természetesen csak diszkréten, hogy ne zavarjuk meg egyéb, esetleg valamivel hajlékonyabb párok egymásban történő elmélyülését.

Ez a tapasztalat pl. arra is jó volt, hogy tudjuk, nem kell tőle várni, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló pózban támogasson vajúdás közben. Már ezért megérte. Amúgy senkinek nem kell megijednie, én tudom a légzést, Pasival meg már meg is találtuk a legjobb módját egymás támogatásának, mert ugye azt sem hiszem, hogy olyan sokat fogok a földön üldögélni szülés közben, bár ki tudja. Ha netán mégis, annyit ki fog bírni.

Jó, a klasszikus pöfögős kurzus koregráfiában nem fogunk világbajnokságot nyerni, ez már egyértelmű. Szerencsére volt még ez-az, amit tudtunk gyakorolni. Például azt, hogy hogyan tudja Pasi enyhíteni a fájások okozta gyötrelmet (mely szavakat mellőznök a szótáramból egyébként, mert most éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy minden rémséges gondolatot és ezzel együtt félelmet és feszültséget száműzzek a gondolataimnak még csak a közeléből is, a Hypnobirthing szabályai szerint).

Erre is van több remek módszer, mint pl. tenyérrel, vagy teniszlabdával erősen masszírozni a derék tájékát, mert vajúdáskor állítólag arra lesz igényem. Ezt egyelőre nehezen tudom elképzelni, mert egy ideje valami idegféle van becsípődve benne (hiába na, csak elkezdtem leroggyanni a végére), ami jelenleg mindent igényel csak kemény nyomkodást nem. Nem baj, ezt is ki kell próbálni, mert lehet, hogy helyzetben tényleg erre lesz igényem. Szóval az oktató mondta, hogy üljünk le egy-egy székre, a támlával a lábunk között, a férfiak meg jó erősen masszírozzák meg a derekunkat a teniszlabdával, vagy, amennyiben elfárad a karjuk, a sarkukkal (úgy, hogy ők maguk egy falnak támaszkodnak, hogy még több erőt tudjanak kifejteni). Pasit meg ugye nem kell kétszer kérni, olyan erővel kezdett masszírozni (tulajdonképpen taposni), hogy majdnem orra buktam székestül. Amikor kicsit ingerültebben kérdeztem rá, hogy van-e esetleg esély arra, hogy ne szülés előtt néhány héttel törjem be az orromat, Patricia megállt melletünk és felhívta a partnerek figyelmét arra, hogy egy-egy ilyen megjegyzés a legfinomabbak közül való lesz élesben, úgyhogy készüljenek fel és ne akkor sértődjenek meg rajtuk. Ennek mondjuk örültem. Mármint annak, hogy rajtam kívül van még valaki, aki azt mondja Pasinak, hogy ez tényleg így fog zajlani, mert nekem nem akarta elhinni először. (Annak már kevésbé, hogy úgy tűnik, már most olyan a modorom, mint egy szülő nőé, miközben én meg voltam győződve arról, hogy igazán rendesen viselkedtem.) A rend kedvéért: már többször bocsánatot kértem előre minden sértésért, amit a fejéhez vágok majd szülés közben. Aztán ki tudja, lehet, hogy annyira zen leszek, hogy meg sem fogom közelíteni legborzalmasabb önmagamat.

Az elméleti rész azt hiszem, kicsit jobban odatett Pasinak, mondjuk nemcsak az enyémnek. Amikor arról volt szó, hogy hogyan és miként is kezdődhet a szülés és miféle attribútumok távozhatnak az anyuka testéből, Pasi például határozottan produkálni kezdte a klasszikus ájulás tüneteit, főleg, amikor Patricia azt részletezte, hogy melyik szakaszban milyen hanghatások hagyhatják el a lányok száját… Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy ő ebbe ennyire tudatosan gondolt bele. Mert tényleg láttam a pánik minden árnyalatát átfutni az arcán. De ez kell, kell, hogy tudja, egy szülés nem úgy zajlik, mint a filmekben, hogy kettőt fújtat valaki és már ki is bújik a baba. Kell, hogy legyen valaki, aki nem foglalkozik különösebben azzal, hogy traumatizálja-e, vagy sem, mert jobb ezekről a dolgokról előre beszélni, mint, hogy ott és akkor szembesüljön először a jelenséggel. Az talán nagyobb trauma.

Annak ellenére, hogy én is éltem egy-két hollywoodi túlzással, meg vagyok győződve arról, hogy kellett Pasinak is ez a tapasztalat. Egyrészt, hogy megláthassa, a pöfögős tanfolyam nem az ördögtől való, másrészt, mert a random izomgörcsök ellenére ragadt azért rá ez-az. Tudja most már például azt is, hogy nagyjából mire számíthat szülés szintjén: hogyan kezdődhet, hogyan zajlik, milyen fázisai vannak, melyik fázisban nagyjából mi fog történni velem. Ami azért is fontos, mert ő borzasztóan aggódik az én testi épségem miatt.

Azt nem tudom, hogy egy darab ilyen alkalom fel tud-e készíteni valakit a szülésre, én egészen őszintén kétlem, de arra jó volt, hogy olyan dolgokat lássunk, tapasztaljunk meg együtt, amikre azelőtt nem gondoltunk. Én jártam felkészítésre 8 hétig, de Pasi ebből csak egyre jöhetett.

Saját tapasztalatból azt javasolnám, hogy, aki teheti, egy több alkalmas felkészítésre nevezzen be párosan. Mi ennek a haptoterápia és a hypnobirthing miatt nem láttuk már szükségét, viszont tapasztalatnak tényleg nagyon jó volt. Nem állítom, hogy pontosan tudom, hogy mi vár rám, hogy mit fogok érezni és hogyan zajlik majd a szülés, de azt biztosan tudom, hogy ha van valami, amire egyikünknek sincs szüksége, az a szorongás és a félelem.

Nevezzen bárki hibbantnak, de én egészen várom már a szülést. Ha pedig egy kicsit is ismerem magunkat, márpedig eléggé úgy tűnik, biztos vagyok abban, hogy humor is lesz benne bőven. A kérdés csak az, hogy mikor…

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!