Pasiból Papi

Nem beszéltem erről valami sokat eddig, mert nem nagyon tudtam hova tenni egy ideig a dolgot (mostanra talán mindketten túlvagyunk a nagy pofáraesések okozta sokkon), de azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, Pasi karrierje Papiként sem indult teljesen zökkenőmentesen.

Nyilván senki sem születik álomszülőnek. Úgy, hogy esetleg van fogalma arról, hogy mit is jelent PONTOSAN a szülőség, ha van is némi elképzelése, az meg még nagyjából sem hasonlít arra, ami a valóságban vár az emberre ( ha pedig van is ilyen, csak nagyon kevés szeintem).

Fokozatok persze vannak. Én pl. számoltam azzal, hogy az első évben minden éjszakát azzal töltünk majd, hogy fel-alá mászkálunk az ordító gyerekkel a karunkon, addig, amíg meg nem nyugszik. Bevallom, annak ellenére, hogy számoltam ilyesmivel, picit túlromantizáltam a dolgot fejben, mert én azt képzeltem, hogy ez egy ilyen kedvesen esendő, esetleg ügyetlen, babapúderillatú, alapvetően vidám állapot lesz, amikor a szülők egymást verik le lábról azért, hogy dajkálhassák nyugtalan babájukat és szerelmes pillantások kereszttüzében látják el utódukat. Ebből nagyjából csak az ügyetlen stimmelt, az mondjuk eléggé gyakran.

Maradjunk annyiban, hogy nem olyan sokszor került sor a végtelennek tűnő éjszakázásokra Misha újszülött korában. Szerencsére nem kellett nagyon sokat mászkálni vele fel-alá éjszaka, mert ha kellett volna, szerintem nem vagyunk már házasok az apjával, az hétszentség. Mert ugyan akadnak vicces pillanatok (pl. amikor a gyerek néhány naposan sugárban f*ssa össze a teljes babaszobát pelenkázótól kiságy végéig, mert gyanútlan szülei kicsit hosszasan méláznak el egy egyszerű pelenkacsere felett), amin eleinte még tud nevetni az ember, de lássuk be, ha némi rendszeresség is felfedezhető a dologban, már korántsem olyan vicces az egész.

Szóval voltak elképzeléseim és szándékosan gondoltam, készültem a szülőség “árnyoldalaira” is (nevezzük őket politikai korrektséggel inkább a kevésbé napos oldalnak, ha beszélhetünk ilyenről anélkül, hogy megkövezne bárki is), ami a valóságot nyilván meg sem közelíti. De én legalább gondoltam rá. Pasi talán kevesebbet, vagy egyáltalán nem.

Az első sejtésem Pasi eltájoltságát illetően amúgy akkor jött, amikor egy kellemes tavaszi napon sétáltunk haza a városból, én kerekedő pocakkal, ő pedig a rajta kissé elhatalmasodó pánikkal (miszerint megszűnik majd az élete a gyerek érkezése után) és megkérdezte, hogy tekintve én július végére vagyok kiírva, és az első 3-4 hétben úgyis MINDIG lesz segítség a házban, mit is szólnék ahhoz, ha ő augusztus elején a haverjával fogná magát és elhúzna a Szigetre egy hétre. Értitek. Nyilván nem vertem szét a fejét egy szatyorral, ami éppen a kezem ügyébe akadt (bármennyire is kedvem lett volna hozzá), hanem, miután gyorsan kihordtam lábon egy agyvérzést, nyugodtan (HAHA!) elmagyaráztam neki, hogy egy szülés, az abból való felépülés és egy csecsemő gondozása szerintem nem éppen a szarral gurigázás gondtalan állapota, tehát van két választása: vagy elmegy a Szigetre és akkor soha többé nem jön haza, vagy nem hozza fel többé a dolgot, én meg hajlandó vagyok elnézni neki ezt a botlást. Nem hozta fel, bár úgy sejtem, akkor még nem egészen értette, hogy mi a franc bajom van az ő kiváló ötletével, hiszen mindenki csak nyerhetne vele: ő egy felejthetetlen fesztiválélményt, én és a segítségem azt, hogy egy fővel kisebb a népsűrűség a házban és nem kell annyit várni a fürdőszobára, ha éppen tisztálkodnintartja úri kedvem (HAHA!).

Nem sokkal később kitalálta a cége, hogy ugyanazon év szeptember végén egy ilyen össznépi hétvégére vinné el munkavállalóit (és azok párjait), mintegy meghálálni az egész éves erőfeszítésüket és megünnepelni, hogy a cég 25 éve létezik. Pasi nagy lelkesen jött haza, hogy milyen állati remek lesz, hogy képzeljem csak el, nekem is micsoda pihenés lesz majd egy hétvégét gyerek nélkül (!!) tölteni (mondom, szeptember végén úgy, hogy július végén születik ugye, tehát még jóindulattal is max. 2 hónapos). Amikor pedig mondtam neki, hogy én speciel nem annyira gondolom, hogy ez az elképzelés működhet, mert én ugyan nem fogom a 2 hónapos babámat senkire se hagyni (tehát a gyerek ott lesz, ahol én is vagyok), nem értette, hogy mi is a probléma és felajánlott két remek alternatívát. Egy: hogy pihenhessünk (!!), hagyjuk a gyereket az apósomra, aki egyben a gyermek nagyapja is ugye, tehát csak jól működhet a dolog (igaz, apósom legutóbb alsó hangon is minimum 30 évvel ezelőtt tartott némi rendszerességgel újszülöttet a kezében, amikor Pasi legfiatalabb tesója született. Meg hát na, mint már mondottam volt, én NEM HAGYOM SENKIRE A GYEREKEMET annyi idősen).

A szoptatásról nem is beszélve, amit annyival intézett el, hogy egy hétvégétől még nem apad el a tejem (ha akkor tudja, hogy mennyit szenvedek majd a szoptatással, szerintem százszor is meggondolja, hogy egyáltalán a szájára vegye-e a dolgot). Mondanom sem kell, nem annyira örültem a hajmeresztő öteltének. Ekkor jött a második, az életmentő (?) ötlet, hogy akkor vigyük el Mishát is a céges hétvégére.

Na, ez volt a következő jel, amiből tudtam, hogy nincs annyira képben egy gyermek érkezésével, ellátásával és az azzal járó macerával kapcsolatban, hiába mondták neki a már gyermekes munkatársai, hogy ez cseppet ambiciózus kezedeményezés. Én bezzeg elképzeltem, hogy míg a csapat többi része vígan sörözikborozik, kenuzgat, falat mászik ésatöbbi, én ülök egyedül a hotelszobában és szoptatok. Mint itthon. Mert mondjuk hadd ne azzal kezdjem már a Pasi munkatársaival való közelebbi ismerkedést, hogy a közös reggelinél egyből előkapom tejtől duzzadó keblemet és ott, mindenki szeme láttára ezerszer is megpróbálom beletömni a baba szájába, mert máshogy nem megy csillapítani kisdedem éhségérzetét (bármennyire nem vagyok a nyilvános szoptatás ellen). Szóval mivel éreztem, hogy nem fogom észérvekkel meggyőzni, inkább elengedtem egyedül erre a felejthetetlennek ígérkező eseményre. Utólag pedig ez volt az a hétvége, amikor Misha először aludta át az éjszakákat, tehát én személy szerint többet aludtam egy éjszaka alatt, mint Pasi egész hétvégén. (Ezt még a pihenés érve mentén tartottam fontsonak megjegyezni.)

Szóval júliusban megszületett Misha és ahogy vártam, Pasit jól képen ba törölte az élet. Saját megítélése szerint minumum egy döglött hallal. Mert nem számított arra, hogy ez “ilyen nehéz” lesz. Megint megjegyezném, hogy Misha a világ legkiegyensúlyozottabb, legkönnyebben kezelhető újszülötte volt, komolyan bele sem merek gondolni abba, mi lett volna, ha egy hasfájós, sírós, nem alvós babát küld hozzánk az ég. Nem így lett szerencsére, tényleg földhöz verdesem a hátsóm örömömben, mostanra pedig már Pasi is. Neki a kezdeti sokk miatt kissé nehezére esett a verdesés az első hetekben…

Ami engem kimondhatatlanul zavart. Mert nem éreztem azt, hogy ő úgy támogatott abban a kritikus időszakban, ahogy nekem az jó lett volna. Annak ellenére, hogy Misha baba egy álom volt, én még nem rendelkeztem azzal a tapasztalattal és lazasággal, mint most (értelemszerűen ő sem), továbbá borzasztóan fájtak a szülés okozta testi és lelki sebek is. Őt pedig eléggé megviselte a trónról való leszorulás és ezért (?) baromira ráfókuszált a család logisztikai menedzselésére (mert szó nélkül mosott, főzött takarított, ez tény, nyilván már ez hatalmas segítség volt), lelkileg viszont talán mégis a Szigeten járt, de az is lehet, hogy egy távoli galaxisban.

Voltak tehát dolgok, amikre felkészültem a szülés előtt: a nem alvás (még akkor is, ha Misha ugye aludt annyit, amennyit egy újszülöttnek illik), az, hogy egy baba érkezése teljesen megváltoztatja majd mind az életemet, mind pedig az élethez való hozzáállásomat. De arra legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy Pasit ennyire meg fogja viselni az egész. És úgy látom, erre nem is lehet teljesen felkészülni. Talán, mert hallja az ember ezeket a dolgokat (én is hallottam ilyenekről), de azt gondolja magában, hogy az ő szíve választottja egyáltalán nem ilyen. Nos, bizony érhetnek bennünket kisebb-nagyobb meglepetések.

Olyankor ütött meg mindig a felfedezés és öntött el a méreg, ha olyan apukát láttam, aki úgy tűnt, minden téren odatette magát. Kívülről legalábbis.

Született velünk szemben egy kislány, Teddy. (Ne ragadjunk most le annál a kérdésnél, hogy ugyan miért nevezi valalaki a lányát Teddy-nek, én max. egy fiúnak adnék Teddy nevet, de tán még annak se, de hát nem vagyunk egyformák.) Szóval Teddy apukájáról jó sokáig azt sem tudtam, hogy egyáltalán van valakije. Sose volt otthon, a kövér, vörös macskája mindig kétségbeesetten nyávogott a bejárati ajtaja előtt, esőben, fagyban, viharban, mert Teddy – akkor még – leendő apukája (kinek saját nevét sajnos nem tudhatom) igen zsúfolt társasági életet élt és nem ért rá arról gondoskodni, hogy a macska az ajtónak mindig az általa preferált oldalán tartózkodjék (tény, hogy ez macskáknál egy egészemberes feladat).

Mígnem egy napon, amikor is én Mishával a köröket róttam, egy hölgy libbent ki egy autóból, gömbölyödő pocakkal, kezében friss ultrahangképekkel és ment be Teddy apukájának házába. Kulccsal. Akkor gondoltam magamban, hogy hol van Dirksné, ha az embernek információra lenne szüksége én bizony Misha potenciális játszópajtását láthattam pocakban, de akarva-akaratlanul az futott át az agyamon, enyhén lefitymáló stílusban, hogy “na, vajon milyen apuka lesz az, aki még a macskáját is hagyja ázni-fázni az ajtó előtt?”.

Azt hiszem, én néztem a legnagyobbat, amikor arra lettem figyelmes, hogy Teddy apukája rengeteget sétál a néhány napos- hetes gyerekkel. Büszkén, peckesen, egyedül, önállóan, olyan frisspapásan, mint én azt anno elképzeltem Pasiról. Minden alkalommal, amikor láttam, odasomfordáltam az ablakhoz és elmerengtem azon, hogy mennyire benéztem a dolgot Teddy apukájának alkalmasságát illetően. Ő ugyanis állandóan a gyereket ajnározza. Babakocsiban tologatja, hordozókendővel (!) elszalad vele a sarki pékségbe, elviszi sétálni a nagyszülőkkel, leül meginni vele egy kávét a közeli téren. Úgy, hogy az anyukáját a születése utáni napokat követően szinte nem is láttam (tehát nyilván pihen). Pasi meg kijelentette, még akkor, amikor a terhességi tesztet lóbáltam az orra előtt, hogy ő egy dologra nem lesz hajlandó, az meg a kenguru viselése. (Nem térek most ki a fontos ergonómiai különbségekre, a kijelentés bármilyen típusú hordozóra értendő.)

Image may be NSFW.
Clik here to view.

article-2328572-19EA3948000005DC-302_634x422

Kép

Pasi eleinte mindig a teendőkbe menekült. Inkább fát metszett, tetőszegélyt festett, füvet nyírt, amit így utólag már tudok is értékelni, mert tudom, hogy lényegében az munkált benne, hogy legyen minden rendben körülöttünk és hogy ő mint családapa a legjobb körülményeket biztosítsa fiának. Tény, ha ő nem csinálja, beállhattunk volna a Hippiék sorába.

Szerencsére tudtunk, tudunk erről beszélni. Az első ilyen beszélgetést ő maga kezdeményezte, már egy nyugodtabb periódusban, Misha 5-6 hónapos volt akkor. Elmondta, hogy ő nem gondolta volna, hogy lehet ennyire szeretni és már látja, mennyire más volt az elején, hogy mennyire nem volt ott fejben, szívben, lélekben. Azt mondta, egyszerűen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Meg, hogy ő nem állt még készen az egészre (ki hitte volna?). A helyzet szerencsére teljesen megváltozott, hiszen mára már ő Misha legnagyobb rajongója. Mostanra ő az első, aki Misha ágya mellett strázsál, ha valami megzavarja az álmát. Nem egyszer töltötte az éjszakáit Misha ágya mellett térdelve, a kezét szorongatva, amikor nem tudott aludni a köhögéstől, vagy láztól vagy az éppen aktuális kánikulától. Pasiból észrevétlenül Papi lett.

Ő hordja például tanácsadóba és állja, hogy mindenért kritizálnak bennünket (miért nem eszik még késsel-villával, miért kap még ennyi tápszert, miért visszük be az ellenőrzésre, ha beteg). Ennek persze lehet az is az oka, hogy konkrétan elenged mindent a füle mellett (mert online úgyis meg lehet mindent találni a súlyától kezdve a következő ellenőrzés időpontjáig, hát minek terhelje a memóriáját?), de ott van és viszi és soha nem mondja azt, hogy miért pont neki kell.

Én meg azzal nagyjából egyidőben, hogy a hasamról is eltűnt a linea nigra, rájöttem, hogy jobb apukát nem is kívánhatnék a gyerekemnek. Meg, hogy tulajdonképpen nem is csinálja ő olyan rosszul az egészet. Mert Misha is rajongással imádja az apukáját, aki a magasba dobálja őt és még el is kapja, akivel lehet bolondozni, nevetni és akkor is ott van, ha nincs minden rendben. És hogy talán a hormonoktól elborult agyam szüleménye volt az egész első pár hét minden sérelme.

Igaz, néha vannak még pillanatok, amikor előtör belőlem a hárpia: például, amikor Pasi nem tudja elmondani, hogy mi volt a tanácsadóban, mikor kell menni legközelebb (“nem tudom, azt hiszem, azt mondták, majd felhívnak”), vagy, hogy mit is mondtak a jüfik Misha aznapi tevékenységéről, alvásairól, a babatornáról.

Vagy akkor, amikor felhívnak a bölcsiből, hogy Mishánál nincs kaja (ez egyszer fordult elő, akkor, amikor egy alkalommal Pasi vitte a gyereket úgy, hogy én összekészítettem mindent és nem értettem, hogyan volt képes kivarázsolni a táskából a gondosan elkészített elemózsiát. Nap végén mondjuk az autós hordozóban ráleltek a krumplis brokkolipürére csirkével).

Vagy amikor reggel a bölcsiben Klaas apukája teljes részletességgel el tudja mondani, hogy mikor kelt, mikor evett, kakilt-e, pisilt-e (mármint Klaas, nem az apukája), ha igen, mikor, mit egyen (és van is nála kaja!), mire figyeljenek stb. És akkor megint azt gondolom, hogy bezzeg a Klaas apukája…

Végül persze mindig elszégyellem magam, mert honnan tudom én, hogy Klaas apukája minden másban is megállja a helyét és nem akarja-e Klaas anyukája minden második percben leordítani a fejét, mert nem játszik a gyerekkel, vagy mert soha nincs ott, ha szükség van rá.

És akkor ránézek mondjuk erre a képre és totál elgyengülök és egy megveszekedett hárpiának érzem magam, hogy mi a francot akarok én ennél többet tulajdonképpen.

Image may be NSFW.
Clik here to view.

Különben is mit tudhatom én, mi zajlik Teddy szüleinek házában is, lehet a fickó már rég feldarabolta és elásta a kertben az anyukát (egyébként nem, mostanában őt is látom a babával).

Szóval tök feleslegesen rugózok Klaas meg Teddy apukáján, mikor itt van nekem Misha papija, aki még soha nem tette oda magát annyira, mint most.

És lehet, hogy néha meg tudnánk egymást fojtani egy kanál vízben és suttogva kiabálunk egymással az ágyban (nehogy felébresszük Mishát), végül összeborulunk, hogy csak jó nekünk együtt, de azt hiszem, ez is a szülőséghez tartozik, nem?

Image may be NSFW.
Clik here to view.

Meg talán kicsit ez is…

A kengururól pedig annyit, hogy tényleg nem hordja. Mert nincs. Van viszont ergonomikus babahordozónk és baromi büszkén cipeli benne a gyerekét. Ennyit tehát a gyerek érkezése előtti elképzelésekről…

A fotókat (rólunk ,;)) Bende Tamás készítette.

Köszönöm, hogy betértél a Fapiacra! Ha tetszett az írás és nem szeretnél lemaradni a legújabb bejegyzésekről és egyéb apró sztorikról, csatlakozz a blog Facebook oldalához is!